Fearless (novella?)

   Halihó! Most egy novellával leplek meg benneteket, amit nem rég írtam és kíváncsi vagyok, hogy Nektek tetszik-e, akartok-e folytatást? Ha nem akkor természetesen nem folytatom, marad sima novella (: A kommenteknek és a pipáknak is örülnék ^^
       


 - Csak egy csepp, ennyit kérek - suttogta a feketébe öltözött alak reszketeg hangon az előtte ülőnek. A másik pillantásra sem méltatta, mintha az utóbbi fél órában nem Neki könyörgött volna, hanem a falnak. A feketébe öltözött férfi rusnya ember benyomását keltette. Ruhája szakadt volt, saruja itt-ott kormos, bár ez nem látszott, mert az is fekete volt. És volt valami visszataszító benne, egy olyan érzés fogott el, ha ránéztél, hogy menten itt a világvége, és bizony Ő fogja elhozni.
                - Ezt már ezerszer megbeszéltük, Zefrot. Senki sem kaphat belőle - a férfi, aki most megszólalt egy trónuson ült. Ruhája olyan fehér volt, akárcsak a szeme és határtalan szánalom sugárzott belőle Zefrot iránt. Tudta, hogy a férfi a halálán volt, ahogy sokan mások is, mégis megtagadta tőle az egyetlen ellenszert, ami segíthetett volna rajta, de jó okkal. Ha Zefrot erőre kap, megint fellázad és ezt nem engedhetik meg. A lány vére különben is túl értékes, hogy ilyenekre pazarolják, mint a fekete ruhás.
                Árnyékszínű szemek villantak meg a nap erős fényében, és koromfekete szárnyak bontakoztak ki Zefrot hátából. Szárnyai olyan sötét színűek voltak, hogy beszívták és el is nyomták az összes fényt, amit a nagy Pavilon adott. A fehér ruhás férfi szemei dühösen villantak fel életében másodszor és fenyegetően emelkedett fel a kényelmetlen székéből. A szárnyak ilyen jellegű mutogatása egyet jelent a párbajra hívással, de a fehér szemű nem akart harcolni. Zefrot így is-úgyis halálra van ítélve, nem akarta elősegíteni a halálát egy párbajjal.

                - Nem fogok veled harcolni - mondta keményen. Hangja úgy hangzott a helységben, mint egy ostorcsapás, Zefrot pedig összerezzent szavai hallatán. Nem adták meg neki, amit akart, könyörgött, elvesztette a becsületét és most már nem nézik másnak, csupán egy haldokló képmásának. Fellángolt benne a gyűlölet és a harag, de nem mozdult, csak megvetően nézett. Tudta, hogy ennek itt még nincs vége. Mindig megkapta, amit akart, most is meg fogja kapni, de már nincs sok hátra az életéből, ezért igyekeznie kell.
                - Majd meglátjuk, Istro. Majd meglátjuk - majd egy kecses mozdulattal kirepült az egyik ablakon. Az említett fél lehanyatlott a trónra, és kézfejébe temette az arcát. Mások előtt nem szeretett gyengének mutatkozni, pedig az volt. Tehetetlen és gyenge. Lassan felemelte a fejét és körbenézett a Pavilonban, ahol öt trónszék volt, de négy üresen állt. A Nagy Háború idején vesztette el kedvesét és három bajtársát, akik életüket áldozták a szent célért. Mostanra azonban kételkedni kezdett abban, hogy szent volt-e az a bizonyos cél. Ránézett a párnázott padokra, amik a trónszék előtt foglaltak helyet. Régebben, amikor még elég angyal volt és fent tudták tartani a rendszert mindennap jöttek hozzájuk, hogy tanácsot kérjenek, vagy a kis angyaltanoncok jöttek és érdeklődtek, hogy mikor kapják meg a rangjukat. Istro elmosolyodott az emléken, de a mosoly nem tartott sokáig. Egy szikár lány robbant be a hátsó ajtón, szőke haja zilált volt a rohanástól és szaporán lélegzett. A férfi emlékezett rá, az egyik tanonc, akinek még nem találták meg a megfelelő rangot.
                - Mester... a lány ébredezik! - lihegte a lány, mire Istro rögtön felpattant, kitárta hófehér szárnyait, amik visszaverték a napfényt és ugyanúgy, mint az előbb Zefrot Ő is kipattant az ablakon, majd az első nagyobb szellővel a cellák felé vette az irányt.
                - Nehogy megvárjon engem - motyogta a szőke hajú lány, majd egy sóhajtással újra nekikezdett a hosszú és kimerítő útnak, ezúttal sétálva.

                Eközben Istro már majdnem oda is ért a cellákhoz. Azon gondolkozott, hogy mit fog kérdezni a lánytól, ha odaért. A fejét ért erős csapás miatt jó darabig eszméletlenül feküdt megláncolva és csak különleges személyek léphettek be hozzá. A tanoncot is Istro saját maga választotta, ezt a döntést nem hagyhatta a Tanácsadókra, vagy más angyalokra. A Tanácsadók mind túl öregek, "begyöpösödöttek", ahogy az emberi világban mondanák, és nem látják a fától az erdőt. Az angyalok pedig néha túl naivak. Most, hogy egyedül Istro maradt aki vezetni tudta őket, tudta, hogy nemsokára elkezdődik a lázadások ideje. Ezért van annyira szüksége a lányra.
                Kecsesen rakta le lábait a köves, néhol homokos romra. Az egész hely úgy épült, hogy csak azok juthatnak át, akiknek van szárnyuk és át tudnak repülni. A kis szőke tanonc még nem tudja úgy használni a szárnyát, ezért lihegett annyira. Az ilyenek még sokszor elfáradnak, így, amikor eljutott egy pontra, ahol már lehetett gyalogolni, onnan már futott. Van benne kurázsi, azt el kell ismerni, de sajnos már rég túl van a tanonc koron, a szárnyát már évekkel ezelőtt meg kellett volna tanulnia használni. Mindenki lenézi Őt ezért, kivéve Istrot, aki lát valamit benne. Valamit, ami a lányában is megvolt, mielőtt... de nem, erre most nem szabad gondolnia. Mielőbb a cellához kell érnie, hogy kikérdezhesse a lányt. Ha egyáltalán olyan állapotban van, hogy ki lehet kérdezni. Már hetek óta várták ezt a pillanatot, most már nem akarja halasztani.
                A cellához vezető lépcső bejáratánál két őr állt. Mindketten meghajoltak Istro előtt, amikor elment mellettük és a férfi azon kezdett tanakodni, hogy vajon ők is szervezkednének-e ellene. Ugyan, kezdek paranoiás lenni. Hordta le magát, majd elindul a lépcsőn felfelé, ahol a foglyokat tartották. Direkt úgy lett tervezve, hogy felfelé haladjon, ami a démonoknak rossz, de az angyaloknak jó érzés. Szinte minden épületüket felfelé építették, mert szeretnek repülni, de a démonok lent érzik jól magukat. A hely most kihalt és üres, csak a legvégén lehet hallani mozgolódás. Az egyik ápoló rögtön észreveszi és fejet hajt neki, de a másikat még sehol sem látja.
                - Nemrég kelt fel, Istro Mester. Próbáltunk vele beszélni, de eddig még egy szót sem szólt, csak mereven bámult maga elé, meg sem mozdul. Reméljük, hogy maga majd tud vele beszélni. A sérülései már rendben vannak, nagyon gyorsan gyógyul, gyorsabban, mint vártuk - eközben a férfi belépett a kicsiny cellába, ami kivételes ki volt világítva. Bent pedig egy fekete hajú, láncra vert lány emelte fel a fejét. - Végre! - mondta halkan a mellette lévő ápoló, a másik pedig épp egy vizes kendővel nyúlt volna az arcához, amikor a lány rávicsorgott.
                - Ne érj hozzám még egyszer! - fogai hófehéren villogtak, haja gubancos volt és éj fekete. Szemei pedig... Istro azoktól döbbent meg a leginkább. Mindenre számított csak erre nem. A jobb szeme olyan sárgán csillogott, mint a nap fénye, aranyszínű, így lehetne megnevezni de a bal olyan vörösen izzott, mint maga a pokol tüze. Az ápolónő nem ijedt meg, amit be lehet annak tudni, hogy már nem először van ilyen esete. Csak hátralépett és várakozóan nézett a Mesterére.
                - Senki sem fog bántani, nyugodj meg - a Mester úgy beszélt hozzá, mint egy vadállathoz, akit meg akar szelídíteni.
                - Na persze, akkor miért vagyok megláncolva? - mosolyodott el gúnyosan és a kezeire bökött, amiket erős vaspántok fogtak. Ugyanez volt a nyakával és a lábaival is. Istro egy pillanatig habozott, hogy mit is kéne válaszolnia, amíg rájött, hogy nincs megfelelő válasz, ezért az igazat mondta.
                - Elővigyázatosságból, hogy... senkinek se essen baja - hogy ne árthass senkinek, javította ki magában.
                - Nem vagyok senkire sem életveszélyes, ha nem provokálnak - nézett fel a lány a férfire és, ameddig csak tudta kinyújtóztatta a nyakát. Istro intett az ápolóknak, hogy elmehetnek, mire ők egy meghajlás kíséretében távoztak.
                - Végre... tisztára elegem volt már belőlük - mondta hangosan a lány egy sóhajtással megspékelve.
                - Tudod jól, hogy miért vagyok itt, nem igaz? - hagyta figyelmen kívül Istro az előbbi mondatát. Ideges volt, hogy vajon mennyit tud a lány, mennyit fog neki elmondani, és, hogy segít-e majd nekik. Az aranyszín szemek jót, míg a vöröset rosszat ígértek. Nem tudta, hogy melyiknek hihet. A fekete haj alatt egy mosolyt lehetett észrevenni, egészen halványan, de ott volt.
                - Persze, hogy tudom, Mester - ejtette ki gúnyosan Istro rangját - de akár itt és most végezhetsz velem, mert nem fogok a nyavalyás fajtádnak segíteni... de persze, ti nem szerettek kivégezni senkit. Úgyhogy inkább maradok a cellámban és élvezem a szolgáltatásokat, hisz én vagyok Lilith örököse. Bármikor megszökhetek - dőlt hátra kényelmesen a köves falon és arcon elégedett mosoly látszott. Istro ugyan megrezdült Lilith említésére, de nem hagyta, hogy kizökkentsék, akár egy pillanatra is. Fehér szemeit egy pillanatra sem vette le a lányról, arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
                - Ez esetben kivételt tehetnénk veled - látta a lány arcán a pillanatnyi döbbenetet, de ő is gyorsan úrrá lett arcizmain - Csak egyet mondj meg - a Mester hangja, mint mindig, most is kemény volt és parancsoló, ámbár tudta, hogy ezzel nem nagyon hatja meg az előtte álló Névtelen nőszemélyt. Túl vad és túl sok benne az önbecsülés, ahhoz, hogy ilyenekkel le lehessen őt kenyerezni. Mégis megpróbálta.
                - Hallgatlak - vonta fel szépen ívelt szemöldökét. Bárki, bármit mond, még így, kócos hajjal, szakadt ruházattal, és azokkal a mindent tudó szemekkel sem lehet felülmúlni a lány szépségét. Istro most nem habozott a kérdéssel, habár a hangja egy kissé elvékonyodott a végére, amit könnyű volt észrevenni.
                - Mi a neved? - a kérdés egyszerű volt, a lány mégsem felelt rögtön. Az alsó ajkát kezdte el rágcsálni és megszakította a szemkontaktust. Jobbra-balra nézett, bárhová, csak ne a Mestert keljen megint látnia. Hol a plafont tanulmányozta, hol a bilincseit, vagy éppen a vizét, amit az ápolónők raktak ki neki, de még egy kortyot sem ivott. Most, hogy ránézett, hirtelen elfogta a szomjúság, de nem akart gyengének látszani.
                - Lylina - válaszolta végül, mintha egy ajándékot nyújtott volna át. A férfi reakcióját nézte, de ő hátat fordított neki és merev tekintettel, összepréselt szájjal kiment a cellából. Nem lehet, de mégis... hogyan? Ez nem lehet igaz... nem hiszem el.... mégis, minden magáért beszél. A szeme, a neve. Erősen belecsapott a falba, a vakolat és a kövek záporozni kezdtek, egy öklömnyi lyuk tátongott most már ott, ahol a keze az előbb volt. Megölöm! Döntötte el Istor. Megölöm azt, aki ezt tette az lányommal, de... először Lylinát kell az oldalamra fordítanom. Ekkor hangos sikítás hangzott a lány cellája felöl, majd egy nagy bumm és síri csend. A Mester odafutott, de mire odaért már csak a cella maradványait találta. Addigra már a két őr is odaért, de hűlt helye volt mindennek. A lánynak, a bilincseinek, még a vizes pohara is eltűnt. Csupán egy fekete tollszárny marad az ajtóban.