Fearless (novella?)

   Halihó! Most egy novellával leplek meg benneteket, amit nem rég írtam és kíváncsi vagyok, hogy Nektek tetszik-e, akartok-e folytatást? Ha nem akkor természetesen nem folytatom, marad sima novella (: A kommenteknek és a pipáknak is örülnék ^^
       


 - Csak egy csepp, ennyit kérek - suttogta a feketébe öltözött alak reszketeg hangon az előtte ülőnek. A másik pillantásra sem méltatta, mintha az utóbbi fél órában nem Neki könyörgött volna, hanem a falnak. A feketébe öltözött férfi rusnya ember benyomását keltette. Ruhája szakadt volt, saruja itt-ott kormos, bár ez nem látszott, mert az is fekete volt. És volt valami visszataszító benne, egy olyan érzés fogott el, ha ránéztél, hogy menten itt a világvége, és bizony Ő fogja elhozni.
                - Ezt már ezerszer megbeszéltük, Zefrot. Senki sem kaphat belőle - a férfi, aki most megszólalt egy trónuson ült. Ruhája olyan fehér volt, akárcsak a szeme és határtalan szánalom sugárzott belőle Zefrot iránt. Tudta, hogy a férfi a halálán volt, ahogy sokan mások is, mégis megtagadta tőle az egyetlen ellenszert, ami segíthetett volna rajta, de jó okkal. Ha Zefrot erőre kap, megint fellázad és ezt nem engedhetik meg. A lány vére különben is túl értékes, hogy ilyenekre pazarolják, mint a fekete ruhás.
                Árnyékszínű szemek villantak meg a nap erős fényében, és koromfekete szárnyak bontakoztak ki Zefrot hátából. Szárnyai olyan sötét színűek voltak, hogy beszívták és el is nyomták az összes fényt, amit a nagy Pavilon adott. A fehér ruhás férfi szemei dühösen villantak fel életében másodszor és fenyegetően emelkedett fel a kényelmetlen székéből. A szárnyak ilyen jellegű mutogatása egyet jelent a párbajra hívással, de a fehér szemű nem akart harcolni. Zefrot így is-úgyis halálra van ítélve, nem akarta elősegíteni a halálát egy párbajjal.

                - Nem fogok veled harcolni - mondta keményen. Hangja úgy hangzott a helységben, mint egy ostorcsapás, Zefrot pedig összerezzent szavai hallatán. Nem adták meg neki, amit akart, könyörgött, elvesztette a becsületét és most már nem nézik másnak, csupán egy haldokló képmásának. Fellángolt benne a gyűlölet és a harag, de nem mozdult, csak megvetően nézett. Tudta, hogy ennek itt még nincs vége. Mindig megkapta, amit akart, most is meg fogja kapni, de már nincs sok hátra az életéből, ezért igyekeznie kell.
                - Majd meglátjuk, Istro. Majd meglátjuk - majd egy kecses mozdulattal kirepült az egyik ablakon. Az említett fél lehanyatlott a trónra, és kézfejébe temette az arcát. Mások előtt nem szeretett gyengének mutatkozni, pedig az volt. Tehetetlen és gyenge. Lassan felemelte a fejét és körbenézett a Pavilonban, ahol öt trónszék volt, de négy üresen állt. A Nagy Háború idején vesztette el kedvesét és három bajtársát, akik életüket áldozták a szent célért. Mostanra azonban kételkedni kezdett abban, hogy szent volt-e az a bizonyos cél. Ránézett a párnázott padokra, amik a trónszék előtt foglaltak helyet. Régebben, amikor még elég angyal volt és fent tudták tartani a rendszert mindennap jöttek hozzájuk, hogy tanácsot kérjenek, vagy a kis angyaltanoncok jöttek és érdeklődtek, hogy mikor kapják meg a rangjukat. Istro elmosolyodott az emléken, de a mosoly nem tartott sokáig. Egy szikár lány robbant be a hátsó ajtón, szőke haja zilált volt a rohanástól és szaporán lélegzett. A férfi emlékezett rá, az egyik tanonc, akinek még nem találták meg a megfelelő rangot.
                - Mester... a lány ébredezik! - lihegte a lány, mire Istro rögtön felpattant, kitárta hófehér szárnyait, amik visszaverték a napfényt és ugyanúgy, mint az előbb Zefrot Ő is kipattant az ablakon, majd az első nagyobb szellővel a cellák felé vette az irányt.
                - Nehogy megvárjon engem - motyogta a szőke hajú lány, majd egy sóhajtással újra nekikezdett a hosszú és kimerítő útnak, ezúttal sétálva.

                Eközben Istro már majdnem oda is ért a cellákhoz. Azon gondolkozott, hogy mit fog kérdezni a lánytól, ha odaért. A fejét ért erős csapás miatt jó darabig eszméletlenül feküdt megláncolva és csak különleges személyek léphettek be hozzá. A tanoncot is Istro saját maga választotta, ezt a döntést nem hagyhatta a Tanácsadókra, vagy más angyalokra. A Tanácsadók mind túl öregek, "begyöpösödöttek", ahogy az emberi világban mondanák, és nem látják a fától az erdőt. Az angyalok pedig néha túl naivak. Most, hogy egyedül Istro maradt aki vezetni tudta őket, tudta, hogy nemsokára elkezdődik a lázadások ideje. Ezért van annyira szüksége a lányra.
                Kecsesen rakta le lábait a köves, néhol homokos romra. Az egész hely úgy épült, hogy csak azok juthatnak át, akiknek van szárnyuk és át tudnak repülni. A kis szőke tanonc még nem tudja úgy használni a szárnyát, ezért lihegett annyira. Az ilyenek még sokszor elfáradnak, így, amikor eljutott egy pontra, ahol már lehetett gyalogolni, onnan már futott. Van benne kurázsi, azt el kell ismerni, de sajnos már rég túl van a tanonc koron, a szárnyát már évekkel ezelőtt meg kellett volna tanulnia használni. Mindenki lenézi Őt ezért, kivéve Istrot, aki lát valamit benne. Valamit, ami a lányában is megvolt, mielőtt... de nem, erre most nem szabad gondolnia. Mielőbb a cellához kell érnie, hogy kikérdezhesse a lányt. Ha egyáltalán olyan állapotban van, hogy ki lehet kérdezni. Már hetek óta várták ezt a pillanatot, most már nem akarja halasztani.
                A cellához vezető lépcső bejáratánál két őr állt. Mindketten meghajoltak Istro előtt, amikor elment mellettük és a férfi azon kezdett tanakodni, hogy vajon ők is szervezkednének-e ellene. Ugyan, kezdek paranoiás lenni. Hordta le magát, majd elindul a lépcsőn felfelé, ahol a foglyokat tartották. Direkt úgy lett tervezve, hogy felfelé haladjon, ami a démonoknak rossz, de az angyaloknak jó érzés. Szinte minden épületüket felfelé építették, mert szeretnek repülni, de a démonok lent érzik jól magukat. A hely most kihalt és üres, csak a legvégén lehet hallani mozgolódás. Az egyik ápoló rögtön észreveszi és fejet hajt neki, de a másikat még sehol sem látja.
                - Nemrég kelt fel, Istro Mester. Próbáltunk vele beszélni, de eddig még egy szót sem szólt, csak mereven bámult maga elé, meg sem mozdul. Reméljük, hogy maga majd tud vele beszélni. A sérülései már rendben vannak, nagyon gyorsan gyógyul, gyorsabban, mint vártuk - eközben a férfi belépett a kicsiny cellába, ami kivételes ki volt világítva. Bent pedig egy fekete hajú, láncra vert lány emelte fel a fejét. - Végre! - mondta halkan a mellette lévő ápoló, a másik pedig épp egy vizes kendővel nyúlt volna az arcához, amikor a lány rávicsorgott.
                - Ne érj hozzám még egyszer! - fogai hófehéren villogtak, haja gubancos volt és éj fekete. Szemei pedig... Istro azoktól döbbent meg a leginkább. Mindenre számított csak erre nem. A jobb szeme olyan sárgán csillogott, mint a nap fénye, aranyszínű, így lehetne megnevezni de a bal olyan vörösen izzott, mint maga a pokol tüze. Az ápolónő nem ijedt meg, amit be lehet annak tudni, hogy már nem először van ilyen esete. Csak hátralépett és várakozóan nézett a Mesterére.
                - Senki sem fog bántani, nyugodj meg - a Mester úgy beszélt hozzá, mint egy vadállathoz, akit meg akar szelídíteni.
                - Na persze, akkor miért vagyok megláncolva? - mosolyodott el gúnyosan és a kezeire bökött, amiket erős vaspántok fogtak. Ugyanez volt a nyakával és a lábaival is. Istro egy pillanatig habozott, hogy mit is kéne válaszolnia, amíg rájött, hogy nincs megfelelő válasz, ezért az igazat mondta.
                - Elővigyázatosságból, hogy... senkinek se essen baja - hogy ne árthass senkinek, javította ki magában.
                - Nem vagyok senkire sem életveszélyes, ha nem provokálnak - nézett fel a lány a férfire és, ameddig csak tudta kinyújtóztatta a nyakát. Istro intett az ápolóknak, hogy elmehetnek, mire ők egy meghajlás kíséretében távoztak.
                - Végre... tisztára elegem volt már belőlük - mondta hangosan a lány egy sóhajtással megspékelve.
                - Tudod jól, hogy miért vagyok itt, nem igaz? - hagyta figyelmen kívül Istro az előbbi mondatát. Ideges volt, hogy vajon mennyit tud a lány, mennyit fog neki elmondani, és, hogy segít-e majd nekik. Az aranyszín szemek jót, míg a vöröset rosszat ígértek. Nem tudta, hogy melyiknek hihet. A fekete haj alatt egy mosolyt lehetett észrevenni, egészen halványan, de ott volt.
                - Persze, hogy tudom, Mester - ejtette ki gúnyosan Istro rangját - de akár itt és most végezhetsz velem, mert nem fogok a nyavalyás fajtádnak segíteni... de persze, ti nem szerettek kivégezni senkit. Úgyhogy inkább maradok a cellámban és élvezem a szolgáltatásokat, hisz én vagyok Lilith örököse. Bármikor megszökhetek - dőlt hátra kényelmesen a köves falon és arcon elégedett mosoly látszott. Istro ugyan megrezdült Lilith említésére, de nem hagyta, hogy kizökkentsék, akár egy pillanatra is. Fehér szemeit egy pillanatra sem vette le a lányról, arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
                - Ez esetben kivételt tehetnénk veled - látta a lány arcán a pillanatnyi döbbenetet, de ő is gyorsan úrrá lett arcizmain - Csak egyet mondj meg - a Mester hangja, mint mindig, most is kemény volt és parancsoló, ámbár tudta, hogy ezzel nem nagyon hatja meg az előtte álló Névtelen nőszemélyt. Túl vad és túl sok benne az önbecsülés, ahhoz, hogy ilyenekkel le lehessen őt kenyerezni. Mégis megpróbálta.
                - Hallgatlak - vonta fel szépen ívelt szemöldökét. Bárki, bármit mond, még így, kócos hajjal, szakadt ruházattal, és azokkal a mindent tudó szemekkel sem lehet felülmúlni a lány szépségét. Istro most nem habozott a kérdéssel, habár a hangja egy kissé elvékonyodott a végére, amit könnyű volt észrevenni.
                - Mi a neved? - a kérdés egyszerű volt, a lány mégsem felelt rögtön. Az alsó ajkát kezdte el rágcsálni és megszakította a szemkontaktust. Jobbra-balra nézett, bárhová, csak ne a Mestert keljen megint látnia. Hol a plafont tanulmányozta, hol a bilincseit, vagy éppen a vizét, amit az ápolónők raktak ki neki, de még egy kortyot sem ivott. Most, hogy ránézett, hirtelen elfogta a szomjúság, de nem akart gyengének látszani.
                - Lylina - válaszolta végül, mintha egy ajándékot nyújtott volna át. A férfi reakcióját nézte, de ő hátat fordított neki és merev tekintettel, összepréselt szájjal kiment a cellából. Nem lehet, de mégis... hogyan? Ez nem lehet igaz... nem hiszem el.... mégis, minden magáért beszél. A szeme, a neve. Erősen belecsapott a falba, a vakolat és a kövek záporozni kezdtek, egy öklömnyi lyuk tátongott most már ott, ahol a keze az előbb volt. Megölöm! Döntötte el Istor. Megölöm azt, aki ezt tette az lányommal, de... először Lylinát kell az oldalamra fordítanom. Ekkor hangos sikítás hangzott a lány cellája felöl, majd egy nagy bumm és síri csend. A Mester odafutott, de mire odaért már csak a cella maradványait találta. Addigra már a két őr is odaért, de hűlt helye volt mindennek. A lánynak, a bilincseinek, még a vizes pohara is eltűnt. Csupán egy fekete tollszárny marad az ajtóban.

Írta: Julia Bell
Cím: Súlyos (Massive)
Megjelent: 2002 (külföld), 2006 (itthon)
Műfaj: Dráma
Oldalszám: 241 oldal
Kedvenc karakter: Lisa
Értékelés: 5/3,5
Kiknek ajánlom? Leginkább olyanoknak, akik nem romantikus nyáladzást és nem is mélyen szántó gondolatokat akarnak olvasni, hanem a színtiszta igazságot. Mert pontosan olyan egy tinédzser élete, ahogy ebben a könyvben le van írva.

                Nagy. Merész. Bátor. Ezek a szavak olvashatók a borítón, és én teljesen egyetértek a jelentésükkel, mert az írónő egy olyan könyvbe vágott bele, ami bemutatja egy tinédzserlány kínlódását a súlyával, a családjával és minden olyan dologgal, ami egy tinédzsernek csaj baj lehet. Anno még Általános iskolában kaptam a könyvet, mert részt vettem valami versenyen, de már nem emlékszem, hogy melyiken. A lényeg, hogy ezt kaptam ajándékba, de akkoriban (12 éves fejjel) még nem igazán kötött le a könyv, fel is került a polcomra, porosodni. Az évek múltán elköltöztünk, a könyv akarva akaratlanul is, de követett engem, pár évvel ezelőtt pedig, fogtam magam és elolvastam. Vegyes érzéseim voltak a könyvről, de a legerősebb mégis az volt, hogy az írónő, milyen jól át tudott adni néhány érzést. Magam is tinédzser vagyok, így nagyon könnyen bele tudtam képzelni egyes helyzetekbe, de szót ejtek a könyv tartalmáról, mert biztos van, aki még nem olvasta.

                Carmen tizennégy éves, az édesanyja nemrég jött ki a kórházból a folytonos fogyókúrája miatt. A lányát is erre kényszeríti, de Carmen nevelőapja nem ért egyet a nővel, ezért Ő folyton hamburgerrel és csokival eteti, ha az anyja nem látja. Az édesanyja nem sokat foglalkozik Carmennel, vagy dolgozik, vagy épp a fogyókúrás étrendjét alakítja, ám egy nap azt mondja a lánynak, hogy ott hagynak csapot-papot és elköltöznek a lány nagyszüleihez, csak Ők ketten. Carmen természetesen kiakad, hisz itt hagyják a nevelőapját, akit nagyon szeret, és helyette egy ismeretlen helyre költöznek. Az édesanyja itt is folyamatosan számolgatja a kalóriákat, és Carment sem hagyja békén, Ő is kezdi lassan átvenni ezt a megszállottságot, miközben barátokat és ellenségeket szerez magának.

                Az emberek totál kiakadnak attól, ha az ember hallgat; paranoiások lesznek tőle, mert azt hiszik, mindenfélét gondol róluk.

                Ez Carmen egyik gondolata, amikor megjegyzik, hogy milyen csöndes. Megjegyzem tényleg az. Alig beszél valamit a könyvben, ellenben a mellékszereplők nagyon sok hangsúlyt kapnak. Sokkal jobban ki is vannak dolgozva szerintem, mint maga a főszereplő. szerintem Carmen is csak azért van, hogy legyen kinek a szemével látni a dolgokat, de ez egy kitűnő szem lett. A lány nagyon jó megfigyelő, de persze vannak dolgok, amiket még ő sem ért, e felett azonban el lehet tekinteni, hisz mégis csak tizennégy éves. Ebben a könyvben van kiskorú füvezés, cigizés, alkoholizálás és szex is. Sajnos ilyen a mai világ, a szomorú az, hogy ezt a könyvet 2002-ben írták. Ugyan néha kicsit nagyokat ugrál az időben, és nem tudom, hogy mi történt, hol vagyunk, de gyorsan rá lehet érezni erre a stílusra is. Főleg akkor, hogyha a könyv mondanivalóját nézzük.

Köszönöm, hogy időt szántál erre a kis bejegyzésre és elolvastad (tudom, ez már a harmadik a mai napon, de nem bírok magammal)^^ A kommenteknek és pipáknak, mindig örülök (: Kérdésem az lenne, hogy legyen-e még könyv kritika?

Álarcot visel, az egész világ

                Nem tudom, hogy rajtam kívül, ki érzi-e még úgy, hogy körülötte mindenki - még saját maga is - álarcot visel, nem mutat meg az igazi énjét, rejtőzködik. Sokszor érzem úgy, hogy, amikor emberekkel beszélgetek nem tudnak egymásnak rendesen megnyílni, mindenkiben van egy kis félsz, ami természetes, de csak egy bizonyos fokig. Hisz, ha az ember a saját barátai előtt nem mer megnyílni, akkor ott már tényleg problémák vannak. Legalábbis ez lenne az én meglátásom. Most egy saját élményt fogok megosztani veletek (természetesen nevek nélkül), amit igazából csak mostanában, évek múltán, kezdtem el elemezgetni. Nem mondhatnám, hogy "rájöttem" dolgokra, csak elkezdett érdekelni ez az egész téma és meg akarom veletek osztani.

És újra felteszem az álarcomat,
mert azt akarom, hogy boldogok legyenek

                Még jó régen, általános iskolában volt egy barátnőm. Én úgy éreztem, hogy nagyon közel kerültünk egymáshoz, sokat beszélgettünk, hülyéskedtünk, és akkoriban még játszottunk is. Nem, nem számítógépen, hanem kint a játszótéren. Nagy volt a képzelőerőnk és eljátszottunk a gondolattal, hogy lovasfarmunk van, meg ilyesmik. Ez volt a mi kis titkunk. Csak Ő meg Én tudtunk erről. Eljött a nyolcadik év és valahogy kezdtünk eltávolodni egymástól. Úgy éreztem, hogy már nem akar barátkozni velem. Eléggé féltem, azért is, mert nem akartam egyedül, barátok nélkül maradni, és azért is, mert nem tudtam, hogy miért z a hirtelen változás. Aztán, mint hirtelen villámcsapás hozzávágta a fejemhez, hogy Én nem is ismerem őt, semmi jogom, ahhoz, hogy kisajátítsam. Igaz, hogy szó se volt kisajátításról, de engem leginkább az bántott meg, hogy azt mondta nem ismerem őt. Nyolc év szerintem elég hosszú idő azt hittem, hogy ismerem, aztán rájöttem, hogy igaza van. Tényleg nem ismerem.

                A történetnek itt vége is szakad, nem akarom túlságosan belemerülni, de a lényeg, hogy nyolc év alatt,hogy nem lehet valakit kiismerni? Nagyon egyszerű: mert nem engedi. Bevallom Én magam sem tudom néha, hogy ki is vagyok, olyan furcsán váltakozik a hangulatom (igaz, nőből vagyok, de mégis...). Van-e olyan ember, aki teljes mértékben, száz százalékosan ismeri magát? Szerintem nincs. És sajnos igazat kell adnom a fenti képnek, is, amit lefordítottam. Azért viselünk maszkot, azért nem adjuk saját magunkat, mert másokat akarunk boldoggá tenni. Legyen az barát, családtag, ismerős, bárki. Nem akarok emiatt senkit sem elítélni, hisz Magam is ezt csinálom, de próbálok leszokni róla, mert ha nem magamat adom, akkor végül én sem fogom tudni, hogy ki is vagyok valójában. Ha pedig én nem tudom, hogy ki vagyok, akkor ki fogja?

Szívesen olvasnám a Ti véleményeteket is erről a témáról! Kommenteljetek nyugodtan, vagy a chatbe is írhattok!

Miért jó, ha van blogod?

                Első bejegyzésem arról fog szólni, hogy mi jó, nem jó, ha nekikezdesz a blogolásnak, bármilyen formában. Legyen az Fanfiction írása, napló vezetése, kritikák írása, vagy egyéb dolgok, amikkel az interneten lehet találkozni. Először felvezetem szép sorjában, hogy mik a jó tulajdonságai, elmondom, hogy miért és ezt megismétlem a rosszal, mert bizony ilyen is van. szerencsére a jóból több van, mint rosszból, de tudjuk a mondást.

Néha a jóból is megárt a sok

                A jó dolgok következnek először. sok ember nem tud, vagy nem akar megnyílni rendesen "élőben" és ezért a virtuális világot választja, így nekikezd írni egy napló írásának, az interneten, hogy mások is megismerhessék milyen. Ez igazából egyszerre lehet, jó is, és rossz is. Ha belegondolunk, hogy hány ilyen ember szörfözhet az Interneten és még csak nem is tudjuk, hogy magánélete romokban hever, vagy ha tudjuk, nem tudunk neki túl nagy segítséget nyújtani. Viszont, ha kiírja magából a sok-sok negatív, rossz dolgot, azzal máris levett a hátáról egy csomó terhet. Ha pedig a hozzászólásokban olyan visszajelzésekre talál, amik segíthetnek neki továbblépni, akkor ez egyértelműen pozitívum, de vannak hátul ütői!

                Második pontomban a feltörekvő író palántákról szeretnék szót ejteni, hisz belőlük is nagyon sokan vannak. Van, aki itt kezdte és nagyon sokra vitte végül. Híres író lett, könyvei jelentek meg, vagyis nekik csak azt tudom mondani, hogyha elkapja őket az ihlet, nyugodtan kezdjenek bele az írásba, akár fanfictiont, akár saját regényt írnak, mert, amikor én azt látom, hogy valakinek felfelé ível a pályája csak boldog tudok lenni (bevallom egy kis irigység is szorult belém). Habár ennek is vannak negatívumai, ezt majd kicsit később kezdem el kivesézni.

                Harmadik pont, avagy a kritikák, írása. Na, most kritikusokra mindig szüksége van a világnak, mert ha nem lennének, nem lenne, aki kritizálna minket, és ha az nem lenne, akkor egy idő után elfelejtenénk magunkba nézni és értékelni magunkat. Persze vannak olyan kritikusok, akik egyszerűen csak bunkók, vagy vannak azok, akik túl kedvesek, és van az aranyközépút, amit nagyon kevesen találnak meg, de ha képes vagy rá, akkor nagyon jó kritikus válhat belőled. Mostanság blogokon is egyre népszerűbb, hogy az írásokat, a kinézetet kritizálják, pontozzák, amivel semmi gond nincs. Szerintem ez egy nagyszerű dolog, mert ez elősegíti az író palántákat, hogy jobbak legyenek, persze csak, ha normális tippeket adnak nekik.

                Negyedik és egyben utolsó pontot én csak cikk írásnak nevezném. Ezt teszem én is, azt hiszem, és még sok hozzám hasonló egyén, akik szeretnek arról írni, amit szeretnek. Legyen az gasztronómia, ruhák, sminkelés, állattartás stb. Napestig sorolhatnám, hogy mikről lehetne írni, de nem akarok olyan sokáig fennmaradni, ezért inkább Rátok bízom, hogy mikre gondoltok ezalatt.

                És jöhetnek a várva várt negatívumok, vagyis a hátul ütők. Erről nem fogok sokat írni, mert igazából nincs túl sok ilyen, vagy ha eszembe jut még bővítem.

                Elsőként megint napló írókról jegyzek le pár szót. Miért nem jó nekik az internetes napló teljesen? Sokak szerint jobb lenne, ha vennének egy sima naplót és abba írnák bele a gondolataikat, érzéseiket. Egy kicsit egyetértek velük, mert egy igazi napló olyan jó érzés, bedugod a párnád alá (vagy egy olyan helyre, ahol senki sem tudja, hogy hová rakhattad), senki sem tud róla. Egy kis titok, amit csak te tudsz, vagy a legjobb barátnőd/barátod.

                Gondolom nagy kérdőjel volt a fejed felett, amikor azt mondtam az író palántáknak is rossz lehet, ha blogolással kezdik. A rossz oldala pedig a hozzászólások. Rosszakat, vagy keveset (esetleg semennyit) sem kap, ami elveszi a kedvét az írástól és inkább mással tölti az idejét. A tanácsom:

Ne add fel, úgy, hogy még szinte bele se kezdtél! Hirdesd az oldalad, és próbáld rávenni a kommentelőket, hogy mondják el neked, miért nem tetszett az írásod!

                Nem tudom, hogy mennyit segítettem, de remélem, azért valamennyit igen. Ha kérdésed, problémád van nyugodtan írj hozzászólást, de pillanatokon belül kikerül egy e-mail cím is, amin nyugodtan lehet zaklatni! (:

                A kérdésem felétek: Ti hogyan vélekedtek a blogolásról? A jó és rossz oldalát is nézitek, vagy egyszerűen csak belevágtok?

Alina megmondja a tutit...

      ... Vagy nem. Ki tudja? Igazából még fogalmam sincs, hogy miért indítottam a blogot. A saját irományaimat akarom feltenni? Esetleg másokét akarom "kritizálni"? Majd meglátom. Az már biztos, hogy nem múló szenvedély lesz, mint a többi dolog, amibe belekezdek. Így arra kérlek Titeket, hogy segítsetek döntésemben. Nem könnyű helyzet előtt állok, ezért kérem a segítségeteket. Ha belekezdek az egyikbe, akkor onnantól kezdve nem lesz megállás, az már biztos!

a, Írók egy történetet, ami egy csomó érdekes baromságról szól
b, Írók egy történetet, mellette pedig még kritikákat is írok
c, Csak kritikákat írok

Köszönöm azoknak, akik majd megszánnak egy hozzászólással, vagy a chatben valami kis életjellel!

Elnézést kérek, azoktól, akiket összezavartam ezzel a posttal, de igazi kis "szélvészkisasszony" vagyok. A lényeg, hogy döntöttem, feljebb olvasható is már egy kisebb szösszenet Tőlem, Nektek!